A csatorna is nagy kalandnak ígérkezik. Kálváriánk jelenleg ott tart, hogy csatornacsonk nincs, ahol lennie kéne, így papírok garmadáját hajkurásszuk árkon-bokron, vízműveken és önkormányzaton keresztül, hogy akkor mégiscsak szeretnénk inkább azt a barátságos, régimódi, kellemetes kis emésztőt használni, de talajterhelési díj nélkül, mert ugyebár nem is tudnánk a csatornára kötni háztartásunk végtermékeit, ha egyszer nincs. Mármint csatorna, mert végtermék az bőven.

Párom újból tüzetesen szemügyre vette ama pöcegödröcskét, most már nem az érdeklődő vevő kritikus pillantásával, hanem a büszke háztulajdonos szeretetteli tekintetével. Ezúttal csatlakoztam a mustrához, együtt konstatáltuk, hogy micsoda szép, méretes, száraz, tiszta és kiváló pöcegödör jár otthonunkhoz, családunk összes… leendő… izé… ürülékének örömére. Néztük, néztük a gödröt, amikor valami egyszer csak megmozdult az alján. Hát ez meg mi a… ?! Hát mi lenne? Varangy. Jókora. No sebaj, nem vagyok én ijedős. Sőt, ha egy királyfi bármit konyít a házfelújításhoz, netán tud villanyt szerelni, vakolni, burkolni, akkor akár meg is csókolom. Tehát kedvesem leereszkedett, és egy kertben lelt serpenyőbe emelte a varangyot, majd kiadta a gödörből. Jól megnéztem… szegény kis jószág olyan rémülten meredt rám, mintha hófehér sapkás francia séf, vagy éppen nimfomán hercegnő lennék. Megszántam és csók nélkül elengedtem a főherceget. Úgyhogy új házikedvenc után kell néznem. És villanyt szerelni a villanyszerelő, burkolni a burkoló fog. Rohadt dög az a varangy!